Szerintem nem igazán létezik olyan kisgyerek, aki úgy menne elsősként iskolába, hogy ne akarna mindent tökéletesen teljesíteni.
Ilyenkor tele vannak önbizalommal. Az én kisfiam is azt mondta, amikor először lépett be az iskolába, hogy ő egész életében egy feketepontot sem fog kapni, mert mindig mindent jól fog csinálni.
Eleinte tele volt kérdésekkel is… “Miért mondjuk dolgokra, hogy az nem természetes, hanem mű? Hiszen minden valahogy a természetben megtalálható anyagok összetételéből kellett, hogy létrejöjjön…”
Aztán szép lassan, valahogy az iskolában eltöltött évekkel arányosan sokaknál elfogynak a kérdések és a szándék is csökken…
Ha a legapróbb dolgokért is leszidjük őket, sőt minden mozdulatukat korrigáljuk, hogy hogyan lenne mégjobb, teljesen jogosan érzik azt, hogy ők nem képesek jól teljesíteni.
Minél inkább rossznak látják magukat, annál inkább (látszólag) nem is érdekli őket, ha esetleg rossz a vélemény róluk, mert már a tehetetlenség érzete ezt hozza magával.
De egytől egyig minden kisgyerek valójában jó akar lenni, és hálás érte, ha észrevesszük, ha jót tesz. Mivel hálálja meg?
Együttműködéssel
Így már be is indítottuk az általam angyali körnek nevezett folyamatot.
Igen, nem csak ördögi kör létezik.
Ha egyszer megtört a jég, várni fogja a következő feladatot, hogy megoldhassa jól és érkezhessen a sikerélmény.
Elárulom, hogy ez a felnőtteknél is pontosan ugyanígy működik.
A nyelviskolámban a leminősítő bírálás, a hibáztató, tekintélyelvű, lekezelő stílus tiltott. A tanároknak máshogy kell érzékeltetni a hibát. Így kapunk együttműködő, önszántából tanuló gyerekeket.
Ami pedig a tananyagot illeti, nem lediktáljuk, hogy mit tanuljon meg otthon, hanem megtanítjuk angolul.
A tanárok felvételekor ugyanolyan fontos ez a három:
- Mennyire tud angolul?
- Hogy tudja azt átadni?
- Mennyire kommunikál kedvesen, türelemmel?
